úgy ült ott
mint aki tudja
leélte életét
egy csokor virággal
mintás otthonkában
-ő maga is egy virág
hervadó hulló szirmú idő-
velem kanalaz szürcsöl
és vékonyodnak vaskos
évgyűrűi ha jót eszem
ha sokáig nem megyek
ő döcög el
és össze-vissza csókolja
tenyerem
barna pöttyös keze
ha hozzám ér
érzem az idő romboló neszét
-a felzabált évtizedeket-
úgy öregszünk ki a világból
mint ócska komód
adományunk egy tál kompót
egy fazék meleg lé
a szeretetért
s unokáinkba vetett makacs
remény ébreszt mindennap
a halálból
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése