Jász Attila I/2

A reggelek a legszebbek. Lágy neszek,
kávé, ahogy kihűl. Fogaim között
a délelőtti semmittevés zamata.

Miközben képzeletem vendégeként
készülődik, izeg-mozog a hófehér
papírlap alatt, préseli át magát

a tollhegyen. Hogy ott legyen. Éppen
a megfelelő időben. Asztalnál ülve,
lába keresztbe rakva. Akár ha én lennél

végre önmagam lehetséges változata.

Mézes Gergely: Az idegen

nincsenek gondolatok
csak valami belső lélegzet
és elcsúszik lábaid alatt
a nedves aszfelt
tócsába gyűlnek az emberek
rád merednek ujjaik
mintha szögek döfnék át
duzzadt bokád ernyedt csuklód
nincsenek érzések
csak feszült várakozás
a magányos vizelések forradalma jön
a füstté váló rózsabokor
a megfogalmazott dzsungel
elszálltak a szószerű fákról a madarak
mindennap térdelj
a szürke iszonyatban
válj füstté
nevezd végre nevén
önmagad

Lermontov: Szakítottunk

Szakítottunk; mégis tovább
trónolsz, itt, a szívem felett;
emléked folyton át- meg át-
cikázza az életemet.

Bár a gúny papot űzve bőg
s szentélyben dúlnak lábai:
csak templom a templom, s a dőlt
istenszobor is isteni

(ford.: Szabó Lőrinc)

Fodor Ákos: Short story

Privát okokból
megcsókoltam a Múzsát:
kikapcsolódtunk.

Nagy Zsuka: ünnep

úgy ült ott
mint aki tudja
leélte életét

egy csokor virággal
mintás otthonkában

-ő maga is egy virág
hervadó hulló szirmú idő-

velem kanalaz szürcsöl
és vékonyodnak vaskos
évgyűrűi ha jót eszem

ha sokáig nem megyek
ő döcög el
és össze-vissza csókolja
tenyerem

barna pöttyös keze
ha hozzám ér
érzem az idő romboló neszét

-a felzabált évtizedeket-

úgy öregszünk ki a világból
mint ócska komód
adományunk egy tál kompót
egy fazék meleg lé
a szeretetért

s unokáinkba vetett makacs
remény ébreszt mindennap

a halálból

Rónai-Balázs Zoltán: A Tesco-ból ki

Gyaloghering vagyok. Köztetek.
Laposan cikkan tekintetem.
Rohanni kellett volna a Napba.
Táskámban egyheti élelem.

Dsida Jenő: Fázol

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.